FőoldalKarriercentrum Emberek vagyunk 50-en túl állástanlanul
 

50-en túl állástanlanul (7)

Korábbiakban már írtam arról, milyen gyötrő lelki válságba kerül egy olyan ember, akinek hirtelen megszűnik a munkahelye és erre a helyzetre nem készült fel. Valójában nagyon sok nyugdíjas korhoz közeledő munkavállaló fejében fordulhat meg a félelmetes gondolat, amelyet minden erővel igyekeznek azonnal elhessegetni, hogy „mi lenne, ha…. esetleg őket is elbocsátanák?”

Az én korosztályom tagjai, tehát az 50 felettiek egy olyan társadalmi rendszerben nőttek fel, ahol a munkanélküliségről csak könyvekben olvashattak az állampolgárok, elképzelhetetlennek tartották, mint valóságot, mi több, az a rendszer üldözte és büntette a munka nélkül élőket. Nem minősíteni akarok, sokkal inkább viszonyítani, más szempontból rávilágítani erre a témára azok számára, akiknek a 60-as, 70-es és 80-as évek történései, ideológiái már történelemnek számítanak. Ebben a felidézett és ma már idegen társadalomban voltak úgynevezett „nyugdíjas állások”, ahol az idősödő, már egyre nehezebben teljesítő dolgozókat megtűrték, sőt, védték addig a pillanatig, amíg el nem érték az öregségi nyugdíj korhatárát. Nem csak, hogy nem szüntették meg a munkahelyüket, de törvény is védte („védett kor”) őket, tehát – tisztelet a kivételnek! -, békében elidőztek, kivártak, ameddig nyugdíjba nem vonultak.

Lehet, mindez úgy hangzik, mint valami fantasztikus mese, pedig igaz. A mai kor embere természetesen tisztában van a versenygazdaság szabályaival és annak „mellékhajtásaival”, de valami zsigerekben kódolt, titkos és vágyott ösztön szeretné elhitetni némelyekkel, hogy nincs baj, történjen bármi, őket nem érheti semmi rossz. Ezekről az emberekről mondják ma azt sommásan, hogy „fejlődésképtelenek”.

Ők lesznek azok, akiket a legkészületlenebbül éri majd, ha megtörténik a baj, megszűnik a munkahelyük. A megbántottság és csalódás érzése lesz úrrá rajtuk, nem értik, hogy kerülhettek ilyen helyzetbe, noha tisztességesen, igyekezettel, a maguk módján alapos munkát végeztek. Nem látnak túl a saját problémájukon, ezért kellő és helyes felismerés hiányában a kivezető utat sem fogják megtalálni.

„Jobb félni, mint megijedni”. Ismerik a mondást? Igen ám, de félelemben nem lehet élni teljes életet. Akkor mit kellene tenni? Elmondaná végre valaki?

Hosszas elemezgetések helyett én azoknak szeretnék segíteni, akik nem tudják, mi legyen a következő lépés az életük e nagyon nehéz szakaszában. Segítséget mondtam, de hozzá teszem, segíteni csak azoknak lehet, akik hagyják, hogy segítséget kapjanak, miközben minden erejükkel azon igyekszenek, hogy ők maguk is tegyenek valamit saját érdekükben. Akik csak meghallgatják, vagy elolvassák a tanácsokat, de egyetlen lépést sem tesznek a változás ügyében, valószínűleg a körülmények és mások okolásán kívül egyebet nem fognak csinálni, következésképpen nem is fog változni a helyzetük. Javulni meg egyáltalán nem.

Én születetten kíváncsi, érdeklődő és kereső ember vagyok. Mindig mindenre nyitottan éltem az életemet, ami felkeltette az érdeklődésemet, azt addig kutattam, amíg kielégítő válaszokat nem kaptam azzal kapcsolatban. Néhány ismerősöm rosszallását fejezte ki amiatt, hogy én 40-en túl is folyton valamilyen iskolába jártam tanulni, de minimum tanfolyamokat, előadásokat hallgattam, könyveket olvastam, mindig és mindig újabb tudás megszerzésére áldoztam időt, energiát és pénzt. Néhány dolognak talán nincs látható haszna, de egyetértek azzal, aki azt mondta: „Nagyon sokat kell ahhoz tanulnunk, hogy keveset tudjunk”.

Mondhatja erre valaki, akinek az iskolapadról és a könyvekről az a véleménye, hogy „jól áll nekik a távolság”, nem tanulhat mindenki egy életen át. A „klasszikus”, iskolapados formátumban talán tényleg nem, de valamilyen formában igenis kell új és még újabb információkat befogadni, sőt alkalmazni.

Gondoljunk egy egészen egyszerű dologra. Nagyszüleink idejében ritkaságnak számított a rádió, Tv, autó, telefon, sorolhatnánk. Napjainkban gyakori látvány a mobiltelefonon beszélő nagymama. A technikai fejlődés ugrásszerű változása nagyon sok eszközt, berendezést hozott mindennapjainkba, amelyek nélkül már szinte elképzelhetetlen lenne az életünk. Egy kicsit bonyolultabb gép használatát is bárki képes megtanulni, ha akarja, legfeljebb segítséget kér egy hozzáértőtől. A merev elutasítástól nem lesz könnyebb valaki élete, ellenkezőleg, buta dolog az ellenállás.

Amint az ilyen egyszerű és szinte mindennapi helyzetben is tanulunk (mert az új megismerése bizony egy tanulási folyamat), ugyanígy lépésenként bármire és bárki képes, aki elszánja magát. Arra gondolok, hogy ha ma még valakinek van állása, ahol meg vannak elégedve a teljesítményével, nem szabad a hamis csillogás fényében fürödve elkényelmesedni. Minden szakmának, munkaterületnek van olyan része, amiben lehet, tehát kell is fejlődni. Két, azonos végzettségű szakember közül, ha az új munkáltatónak választani kell, annak van nagyobb esélye megkapni az állást, aki tájékozottabb, érdeklődőbb, tanultabb. A saját területén mindenkinek joga és kötelessége, hogy egyre több ismerethez jusson, ezáltal képezze önmagát egyrészt a saját, másrészt a cége érdekében.

Az élethosszig tartó tanulásra jó példák vannak a világ fejlettebb országaiban, de ahogyan az itthoni fizetéseket sem célszerű az ottaniakkal összehasonlítani, úgy a tanulási hajlandóság területén is bőven van még mit tenni hazánkban.

Röviden azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a munkanélküliségtől való félelemnek helye van, bármikor, bárkivel előfordulhat, hogy érintetté válik. Mint minden egyéb területen, a megelőzésnek itt is sokkal nagyobb jelentőséget kellene tulajdonítani, mint amilyet szánnak rá. A véletlenre nem lehet készülni, de az előrelátó embereket sokkal kisebb veszteség éri, mint azokat, akik nem mernek bizonyos dolgokkal szembenézni.

Természetesen nincs garancia arra, hogy ha valaki készül egy eseményre, akkor el is kerülheti azt. Nekem sem sikerült, másodjára is meg kellett tapasztalnom, milyen viszontagságokon kell átesnie egy korrekt munkát keresőnek. Elkerülni nem tudtam a második (és sajnos, sokkal hosszabb ideig tartó) munkanélküliséget, de jóval több tudás birtokában ki tudtam kerülni rengeteg olyan buktatót, amelyekről legközelebb részletesen fogok írni.

Likóné Kovács Anikó

Article ratings:
Összesen: 25  |  Középérték: 2.48
Értékelni:
         

Hozzászólok
Név *
E-mail *
Szöveg *
Biztonsági kód *
Kód frissítése
A fórum és az Ön hozzászólásának védelmében kérjük, hogy írja be a képen látható kódot.